2013. március 6., szerda

Csak apa ne haragudjon...


A három testvér békésen játszogatott este otthon közös szobájukban. Igaz, apuékkal azt beszélték meg, hogy időben lefekszenek, de minek izgulni, apuék még nincsenek itthon. A középső kisfiú szerette volna, ha inkább aludnának, de végül ő is úgy döntött, hogy játszik a testvéreivel. Milyen dolog már, hogy ő egyedül lefekszik. Maradt hát ő is.
Aztán egyszer csak megérkezett apa. Már messziről látta, hogy ég a villany, és mivel amúgy is feszült volt, ez még rátett egy lapáttal. Bősz hangulatban rontott a szobába, hogy helyretegye az engedetlen csemetéket. Rémülten hallgattak mind a hárman, de a középsőben ott izzott a felháborodás. Ő le szeretett volna feküdni, de a többiek miatt nem tudott, és most vele is kiabálnak, ő is éppen olyan rossz, mint a azok! Ez nagyon igazságtalan! Nem is tehet róla! De nem szólalt meg, csak hallgatott, bár belül furcsa kellemetlen szorítást érzett. Apa nagyon mérges...

Már elmúlt hét éves, amikor bicajozni indult a környékre. Nem akart messzire menni. Kicsit talán unatkozott is, úgyhogy gondolta így üti el az időt. Valami nagyon magára vonhatta a figyelmét, hogy nem vette észre az autót, amelyik az egyik kapualjból tolatott elé az utcára, így szinte alig maradt ideje a fékezésre. Kikerülni pedig egyáltalán nem tudta. A balesetre összesereglettek a szomszédok, és nemsokára odaértek a szülei is. Úgy tűnt, szerencsére nem lett nagyobb baja. Nemsokára már hazafelé tartott velük, de otthon kicsit elbizonytalanodott, mert úgy érezte, hogy fáj a lába. Apa még egyszer megvizsgálta, aztán megállapította, hogy biztos csak meghúzódott. Odahívta hát az öccsét is: „Fussatok néhány kört az udvaron, meglátjuk, le tud-e győzni az öcséd!?” Érezte, hogy szólni kéne, de a szorítás a gyomra körül furcsán visszatartotta: hátha apa mérges lesz. Futott hát, ahogy tudott. Ő volt a nagyobb, számtalanszor nyert már, de most valahogy nem sikerült. Ezt nagyon igazságtalannak érezte, bár az öccsét szemmel láthatóan cseppet sem zavarta a dolog. Aztán másnap reggelre bedagadt a lába, úgyhogy el kellett menni orvoshoz is. A diagnózis gyorsan megvolt: elrepedt a csont combnyaknál. Ettől még sokkal igazságtalanabbnak érezte az egészet. De nem szólt most sem. Hátha apa mérges lesz...

Aztán néhány év múlva a suliban magyar órán verset kellett mondani. Nem izgult, mert megtanulta. Menni fog. De kevés volt az idő, úgyhogy a tanító néni azt mondta, hogy majd versszakonként rámutat valakire, akinek folytatnia kell. Az egyik versszaknál rá került a sor. Felállt, és nem jutott eszébe semmi. Csak a furcsa szorítás ott gyomor környékén. „Miért nem tanultad meg? - kérdezte a tanárnő. „Nem jöhetsz a délutáni osztálykirándulásra!” Ettől rögtön felment benne a pumpa, hiszen tudta a verset. Számtalanszor elgyakorolta otthon, csak arra nem számított, hogy így kell majd visszamondani. Miért nem mondták ezt előre!? Ez így igazságtalan. De nem szólt semmit, hanem óra után odament a tanárnőhöz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Ő el tudja mondani az egész verset akár most itt. Hadd bizonyítsa be, hogy mehessen ő is délután a többiekkel! Nem engedték meg neki, úgyhogy maradt ott napköziben, míg a többiek kirándultak. Ezt rettenetesen igazságtalannak érezte!

Az évek teltek, ő felnőtt, és elkezdett dolgozni. Sokat dolgozott. Annyira sokat, hogy szinte alig maradt ideje a magánéletére is. Aztán egyszer jött egy új rendelet, hogy a fizetéseket kártyára kell utalni. Ő is így kapta meg, de nem volt ideje még arra sem, hogy elmenjen pénzt felvenni, és ügyeket intézni, úgyhogy rábízta a kártyáját a barátnőjére. Én dolgozom, te intézz mindent, itt a kártya, van rajta pénz. Ezzel nem is volt semmi gond addig, amíg egy napon szakításra nem került a sor. A kártyáját azzal kapta vissza, hogy nyilván nincs rajta pénz. Úgy is volt. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Ennél durvábban tán még sosem csapták be azelőtt. Megint ugyanaz az igazságtalanság érzés, mint olyan sokszor korábban, és megint semmit nem tud vele kezdeni. Mit lehet itt tenni?

Később vállalkozó lett. Szépen alakultak a dolgok, gyarapodott a vállalkozás, mígnem egy napon két alkalmazott felmondott, lenyúlta az ügyfeleket, alapított egy konkurens céget, majd kiküldött a partnereknek egy levelet, hogy a jövőben ők viszik tovább az ügyeket az új cégben. Ekkor indult el a lavina. A cég megállíthatatlanul sodródott a csőd felé, úgy tűnt semmit nem tud tenni az ellen, hogy végleg összedőljön minden. De őt nem olyan fából faragták. Hiába csapták be, hiába babráltak vele ki, végül sikerült átalakítania a céget, és vele életét úgy, hogy megint jóra forduljanak a dolgok. Egy gond volt mindössze. Hiába dolgozott éjt nappallá téve, hiába épített újra mindent, hiába lettek új ügyfelek, a pénz csak nem akart jönni. Ezt igazságtalannak érezte, és az a szorítás ott belül egyre gyakrabban jelentkezett, sőt, állandósulni is látszott.
Az érzelmekre, és a hozzájuk rögzített viselkedésmintákra az jellemző, hogy eleinte még a tudat is szerepet játszik a folyamatban. Csak később önállósítják magukat. Akkor, amikor a cselekvésnek logikus indoka már nincs, csak nem értjük, hogy miért történik úgy, ahogy. Mintha a sors üldözne fáradhatatlanul, pedig valójában csak kialakítottunk magunknak egy viselkedést, amivel megelőzzük egy számunkra kellemetlen esemény bekövetkeztét. Mire észrevesszük, hogy valami nincs rendben, már fogalmunk sincs róla, hogy mi miért történik. Pedig saját magunk teremtettük az egészet, és éppen így saját magunk is szabadulhatunk meg tőle.




Loós Balázs


Az Achirit Ezotéria oldalán megjelenő minden cikk és írás a szerzői jog védelme alatt áll.

Nincsenek megjegyzések: